| A LEGHOSSZABB KAPCSOLATOD |
Az emberi élet alapvető lételeme az, hogy kapcsolatban áll. Kapcsolat nélkül nem tud létezni.
Kapcsolatban van az ember a világgal, de kapcsolatai vannak családon belül (apa, anya, tesók, sógorok, nagynénék, unokatestvérek stb.) és családon kívül (pl.: baráti, társas, munkahelyi). Nekünk, embereknek mégis annyira természetes, hogy kapcsolatainkban élünk és mozgunk, hogy igazából fel sem tűnik, mennyire nélkülözhetetlenek. Sőt, legtöbb esetben – sajnos – csak akkor hiányzik, és akkor fogható fel egy-egy kapcsolat értéke valójában, ha ezek a kapcsolatok az emberi életben valamilyen okból kifolyólag megromlanak, elhidegülnek, vagy netán megszakadnak.
Gondoljunk nagyon egyszerű példákra. Már akkor legtöbbünk kétségbe van esve, ha éppen nincs wifi, és nem tudunk kapcsolatba lépni az interneten keresztül azokkal, akikkel már megszoktuk, hogy ott beszélgetünk. Akkor érezzük leginkább, mennyire fontos lenne valakit telefonon utolérni, amikor a szolgáltató hálózati túlterheltség, vagy javító munkálatok miatt éppen nem tudja kapcsolni számunkra azt a telefonszámot, amin keresztül egy fontos személyt érnénk el. De egészen egyszerűen már az bántani tud bennünket, ha van internetkapcsolat, van telefonhálózat, még sem válaszol nekünk az a valaki, akit mi minden erőnkkel próbálnánk elérni, azaz kapcsolatba kerülni vele.
Ha egy kicsit mélyebbre ásunk, egészen komoly, lesújtó helyzetekkel találjuk magunkat szembe emberi kapcsolataink alakulásában. Elég egy nem egyező vélemény, egy félre értelmezett szó, rossz hangsúly, folyamatos figyelmetlenség, meggondolatlan reakciók, hirtelen kimondott szavak, állandó érdektelenség, esetleg túlzott elvárások, és emberi kapcsolataink megnehezülhetnek, ellehetetlenülhetnek, felbomolhatnak családon belül, családon kívül egyaránt. S amikor egy-egy kapcsolat megszakad, az ember is meg szakad bele.
Ennyire számítanak, ennyire fontosak, ennyire befolyásolnak és alakítanak bennünket kapcsolataink. Amikor pedig egy ember elveszíti a külvilággal és környezetével kapcsolatát, ott komoly aggodalomra van ok! Az ember képtelen valódi emberi kapcsolatok nélkül valóban létezni. Az embernek szüksége van valódi kapcsolatokra. Kapcsolatra a teremtett világgal, s benne a teremtményekkel.
Ám azaz igazság, hogy bármennyire is létszükség, hogy a világgal és benne embertársainkkal kapcsolatba kerüljünk, mégsem ezek a kapcsolatok a legmeghatározóbbak életünkben, de még csak nem is a legbiztosabbak, vagy a leghosszabbak – bármennyi év is kössön össze bennünket a világgal, vagy valaki mással. Az emberrel a Teremtője már nagyon, nagyon régóta kapcsolatba van.
Egyszer ezt az érdekes kapcsolatot úgy fogalmaztam meg, hogy Isten mindig is jelen volt – van – lesz az életünkben (akkor is, ha nekünk erről fogalmunk sincs).
Ezért a kérdés nem az, hogy Isten ott volt-e, ott van-e, vagy ott lesz-e a történések közepette az életünkben, hanem az igazi kérdés az, hogy MI HOL VAGYUNK A TEREMTŐ ISTEN ÉLETÉBEN? Hol kezdődik a mi részünkről kapcsolatunk a Teremtővel?
Mert a Szentírás határozottan állítja, hogy:
1. Isten már a születésünk előtt ott volt velünk:
"Te formáltál anyám méhében." (Zsolt 139,13b)
2. Amíg felnövünk, Isten egy percre sem veszi le rólunk a szemét:
"Pedig én tanítottam járni Efraimot, kézen fogtam őket, de ők nem ismerték fel,
hogy én viselem gondjukat." (Hós 11,3)
3. Isten atyai gondoskodása akkor sem szűnik meg, amikor elöregedve családtagjaink, gondozóink már alig-alig tudnak ellátni bennünket:
"Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak!
Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg." (Ézs 46,4)
Számon tartjuk barátságaink, társas kapcsolataink, házasságaink, elvégzett munkánk éveit. De vajon Istennel eltöltött napjainkat, hónapjainkat, éveinket ugyanilyen izgalommal számoljuk és ünnepeljük? Megtörünk, amikor elveszítjük emberi kapcsolataink egyikét. De vajon ugyanilyen szomorúak tudunk-e lenni a miatt, ha a Teremtővel még egyáltalán fel se vettük a kapcsolatot (pedig ki tudja hányszor keresett már Ő minket)? Vagy szomorúak tudunk-e lenni a miatt, mert úgy érzékeljük, valahol elromlott, elhidegült, megszakadt Vele a kapcsolatunk? Teszünk-e lépéseket akár Istennel való kapcsolatunk létre hozásában, vagy éppen fenntartásában?
Megemlékezünk-e arról, mikor szólított meg bennünket, hogyan nyúlt le először értünk Isten a magasból (Zsolt 18,17) ? Megemlékezünk-e arról, hogy amikor semmire és senkire nem számíthattunk, akkor Isten még mindig ott volt velünk? Megemlékezünk-e arról, hogyan tett csodákat életünkben Isten? Számoljuk-e a napokat, hónapokat, éveket, hogy mennyi ideje járunk már azon az úton, amin Isten vezet?
"Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened…" (5Móz 8,2a)
Lehet, hogy most nagyon sokan adnának nemleges választ. Pedig azaz igazság, hogy a leghosszabb, legerősebb, legtisztább, legönzetlenebb, legszorosabb, legfontosabb kapcsolatunk (Róm 5,8) Azzal lehetne, Aki eleve létre és kapcsolatra hívta az emberiséget a kezdetek kezdetén (1Móz 1,1; Ef 1,4). Kapcsolatra hívta az emberiséget a teremtett világgal, benne a teremtményekkel (1Móz 1, 1-2), s nem legutolsó sorban kapcsolatra hív Önmagával, Aki Önmagában már egy kapcsolat. (1Móz 1,26) Gondoljunk csak bele… emberi életünk leghosszabb kapcsolata az egyetlen, igaz Szentháromsággal van.
Páratlan, mélyre ható és csodálatra méltó ez a kapcsolat.
Egy lánya Istennek | facebook.com/1lanyaIstennek |
