| AMÍG A HALÁL EL NEM VÁLASZT |
Megígérjük egymásnak az esküvőnkön és nagyon komolyan is gondoljuk. Szeretnénk a szerelmünket megőrizni, ápolni, gondozni holtunkiglan holtáiglan. Mi van azonban akkor, amikor ez a szomorú esemény hamarabb következik be, mint ahogyan arra józan számítás szerint gondoltunk?
Nemrég találkoztam egy férfival, aki a közelmúltban veszítette el a feleségét és a vele való beszélgetésem teljesen új értelemmel töltötte meg a címben szereplő gondolatot. Amikor arról faggattam, hogy miből tud erőt meríteni ebben a szélsőséges élethelyzetben, azt mondta:
"Olyan sok embert ismerek, akinek nincs ideje a házasságára és a családjára. Azzal vigasztalják magukat, hogy majd ha nyugdíjasok lesznek, vagy ha beindul a vállalkozásuk, vagy ha majd kirepülnek a gyerekek, akkor végre lesz idejük egymásra. Aztán a 'majd' soha sem érkezik el. Ha én visszatekintek a feleségemmel eltöltött évekre, mély megnyugvással tölt el, hogy nem látok kihasználatlan alkalmakat a házasságunkban. Megéltük a szerelmünket, odafigyeltünk egymásra és teljes életet éltünk. Nagyon hálás vagyok ezért a fájdalom ellenére is."
Be kell vallanom: nagyon szíven ütött ez a gondolat.
Egy ideig csak ültünk szótlanul egymással szemben és együtt sírtunk. Nem igazán gondoltam még bele az "amíg a halál el nemválaszt" mondatnak ebbe a részébe. Mindig úgy jelent meg előttem, hogy majd egyszer nagyon soká, a történelem vége felé, ráncos bőrrel, hófehér hajjal, dús szakállal, ágyban párnák között. Sokak életében azonban hamarabb érkezik el ez a pillanat, mint ahogyan számítani lehetne rá. Ez pedig egy perc alatt újraértelmezi az együtt töltött éveket.
A maga naturalista durvaságával üt fejbe bennünket a kérdéssel: Ma elmondtam neki, mennyire szeretem, vagy otthagytam a szót a levegőben. kimondatlanul? Odafigyeltem rá és éreztettem vele, hogy ő a legfontosabb számomra az egész világon, vagy azt érezte, hogy a világon minden fontosabb nála? Mosolyt tudtam csalni az arcára, vagy egész nap csak a morgolódásommal fárasztottam? Odafigyeltem a kívánságaira és megtettem, amire megkért, vagy ma is hosszabb lett néhány sorral az üres ígéreteim listája? Kegyetlen kérdések ezek, és ha őszintén, mélyen magamba nézek, akkor van mit bepótolnom.
Ronan Keating "If tomorrow never comes" (Ha a holnap sosem jön el) című számában a férfi reggel elindul otthonról, hátrahagyva az ágyban még alvó feleségét. Aztán ahogy halad a munkahelyére, egy figyelmetlen pillanatban kilép a nagy sebességgel közeledő autó felé és bumm, bekövetkezik az elkerülhetetlen. Ekkor hangzik el a dalban a sokszor ismételt refrén:
"Ha a holnap sosem jön el, vajon tudja-e mennyire szeretem? Kimutattam-e neki minden lehetséges módon, mindennapon, hogy ő az én egyetlenem? Ha az időm lejár és neki egyedül kell megállnia, akkor az a szeretet, amit a múltban adtam neki, elég lesz-e a számára, hogy kitartson?"
Ha e sorok olvasása közben úgy érzed, hogy még valami fontosat nem mondtál el neki, vagy már túl régen mondtad, akkor menj oda hozzá és mondd el. Ne várj holnapig!
