| KÉTFÉLE EMBERTÍPUS 1/2. |
| "Biztonságról - ugyan ki beszélne? Hisz szemed csak sírokat, férget, sírverset lát. Papírunk a por, rá könnyünk tintája jegyez jajt." (Shakespeare) |
Hámán és a király kárörvendve iszogatták borukat, mialatt Márdokeus a többi zsidóval együtt fájdalmában megszaggatta ruháit és hamuba ült. Márdokeus Hámán aljas tettéről értesülve zsákruhába öltözött, hamut szórt a fejére és a város közepén nagy kesergésbe kezdett.
E sorsdöntő napon Susán városában az emberiségre Kain és Ábel óta jellemző két embertípus került a figyelem középpontjába. Nézzük Hámánt. Susán bizonyára nem szenvedett hiányt gazemberekben, de kétséges, hogy közülük bárki is vetekedhetett volna Hámánnal az egész lényét átható kegyetlenségében, ami kapzsi sóvárgással párosult. Egyre csak azt leste, mit is csikarhatna még ki azoktól, akik sérelmet szenvedett személyének szerencsétlen áldozatai lesznek. Hámán nem olyan ember volt, aki előre alkudna a medve bőrére, tehát gyűlölete tárgya ellen aprólékos gondossággal építette ki tervét. Nem csinált abból gondot magának, hogy egy egész - ártatlan - faj esik cselszövésének áldozatul.
Dolgunkat végezhetjük jól és rosszul is - létezik egy fényes ragyogó, szép út, de van egy homályos, rút, kegyetlen és önző is. Hámán, ez az egocentrikus férfiú Káinhoz hasonlóan a gonoszságot választotta, és szántszándékkal elutasította azt, ami helyes. Egész életét így élte le. Kora gyermekségétől csakis ez az egy gondolat foglalkoztatta: "Milyen hasznom származik ebből? Hogyan győzhetem le a másikat és emelkedhetem ki jobban?"
Talán ilyennek nevelték. Elképzelhető, hogy szülei ilyen példával formálták jellemét. Sóvár természetén kívül még határtalan önteltség és dölyfös hiúság is jellemezte. A kapuban ülő Márdokeus, nem lévén hajlandó földre borulni nagy méltósága előtt, már több volt annál, amit Hámán fennhéjázó lelke el tudott viselni. Káinhoz hasonlóan a szálka kihúzására ő sem tudott más módszert, csak a gyilkosságot.
Amint egyre magasabbra jutott a ranglétrán, és hatalma egyre nőtt, a büszkeség kölyökmacskája tigrissé fejlődött benne. A mohóság mindnagyobbadagokban járta át gondolatait, amikor nem tudta útját állni önző kívánságainak, s így a tigris folyton erősödött. Addig foglalkozott megsebzett büszkeségével, míg végül szentül hitte:
teljes joggal üldözheti Márdokeust.
A zsidók kiirtására pedig abban talált mentséget, hogy az állam rendje érdekében kell kitörölni őkei a birodalom életéből. De Márdokeus a reménytelen kétségbeesés hatására sem adta be a derekát, s ezzel nyilvános vereséget szenvedett ellensége, aki mindennél inkább a személyes dicsőségre vágyott. Márdokeusnak azonban reményt adott sziklaszilárd meggyőződése és megronthatatlan hite. Elsősorban Istennek panaszkodott, és neki fejezte ki kétségbeesését drámaian. A mennyből várta a szabadítást, ezért könyörgött. Hitének és szívhez szóló könyörgésének bizonyítéka, hogy olyan gyászosan kimutatta mély érzéseit.
George T. Dickinson: Eszter Királyné c. könyve |
 Viharfelhők
közeledte 2/2. |
 Kétféle embertípus 2/2. |
Ezeket is ajánljuk
