| NEM TUDOM ELVISELNI A LÁNYOM BARÁTJÁT! |
Negyvenes szülőpár adja elő kétségbeesetten a 17 éves lányuk történetét. A baj oka a fiú, akivel a lány éppen jár. Halálfejekkel teletetovált kar, füléből, orrából, ajkából, sőt még a nyelvéből is kikandikáló "vasdarabok", ahogyan ők fogalmaznak.
"Próbáltuk szépen, kedvesen; aztán erélyesen, határozottan; apelláltunk a belátására, aztán ironikusra fogtuk, majd mindenféle büntetést helyeztünk kilátásba. Hasztalan. Mintha minden elválasztási kísérletünkkel még jobban összezárnának egymással." – panaszkodik az anyuka.
A párunk kilói, a testvérünk gyereknevelési stílusa, a szüleink vitakultúrája. A példák sorát reggelig lehetne folytatni. Lépten-nyomon beleütközünk abba a kihívásba, hogy a párunk, a szüleink, a gyerekeink, a testvéreink tesznek valamit, döntenek valahogy, élnek adott módon, képviselnek valamit, ami ütközik a saját felfogásunkkal, érdekünkkel, ízlésünkkel, vagy éppen erkölcsünkkel.
Hogyan változtassuk meg azt, akit szeretünk?
1. Elfogadni úgy, ahogy van.
Furán hangozhat, sőt látszólag ellentmond az eredeti szándékunknak. Hogyan fogadjuk el úgy, ahogy van, amikor éppen a megváltoztatásán dolgozunk? Ha a szülőpár elfogadja a lánya választottját, akkor lényegében igent mond valamire, ami ellen minden idegszála tiltakozik.
A kulcs azonban éppen az, hogy nem a zavaró viselkedésre kell igent mondanunk, hanem az emberre. Nem a kivarrt karú, szegecsarcú fiúra mondunk igent, hanem a lányunkra, akinek éppen kivarrt karú, szegecsarcú barátja van. El kell tudnunk választani egymástól a személyt és a személy tetteit. A jézusi etikában ezt jelenti a bűn és a bűnös közötti különbségtétel. Lehet egyszerre igent mondani a bűnösre, mint személyre és nemet mondani a bűnre, amit elkövet.
Ha ez a hozzáállás hiányzik belőlünk, akkor a hozzá való viszonyulásunk teljesen átíródik a mindenáron való megváltoztatás kísérleteinek végeláthatatlan forgatókönyvévé. Újra és újra nekiveselkedünk, és újra és újra átéljük a keserű csalódást. Ha más eredményt akarunk elérni, akkor más megközelítésre van szükségünk.
A lélektan sokféle elnevezéssel illeti azt a jelenséget, amikor valaki ugyanannak a magatartásformának a hosszú időn át fenntartó ismételgetésétől eltérő végeredményt vár. Hívja őrületnek, tébolynak, elmezavarnak. Ha ugyanazt tesszük újra meg újra, akkor ugyanarra az eredményre számítsunk, mint amit már eddig is elértünk.
Van azonban ebben még egy fontos összetevő: Az elfogadás nem elfogadás addig, amíg a másik számára érthető, átélhető módon ki nem fejeztük felé. Nem elég ott belül a saját lelkünkben elfogadnunk, de a másikkal tudatnunk is kell, hogy elfogadjuk őt úgy, ahogy van. A szülő kifejezheti gyermeke felé: "A támogatásomat soha sem fogod elveszíteni, bárkit is választasz."
2. Átrendezni a szövetségesi viszonyokat.
Amíg a lányunkat nyomás alatt tartjuk a választása miatt, ösztönös és természetes reakcióként védelmezi barátját velünk szemben. Úgy is mondhatjuk, vele alkot szövetséget és védelmezi velünk szemben a szövetségesét. Amíg valakit védelmezünk, addig nem engedjük meg magunknak a kritikus véleményalkotást vele szemben. Addig nem engedünk be semmilyen elbizonytalanító információt róla, addig mindenkit ellenségnek tekintünk, aki negatív megjegyzést tesz rá.
Egészen megváltozik azonban a helyzet dinamikája, ha már nem kell védelmezni a másikat a külvilággal szemben! Ha a lányunk bennünket, szülőket érez a szövetségeseinek, amikor már nem kell velünk szemben védelmeznie a barátját, nekünk folyton magyarázkodnia, hogy miért ő a legjobb választás, merőben megváltozik a kapcsolat dinamikája. Most már megengedheti magának a kritikus mérlegelést.
Most már végiggondolhatja józanul, hogy tényleg egy halálfejes tűpárnával akarja-e leélni az életét. Elképzelheti, milyen lesz ezzel az emberrel megjelenni egy szakmai konferencián, ahol mindenki öltönyben és kosztümben ül. Hogyan fognak majd együtt ünnepelni az ő baráti társaságával, akik között mindenki hozzá hasonlóan orvostanhallgató lesz. Miként fogja majd érezni magát a párja barátai között, akinek kinézete, életvitele, beszédstílusa annyira eltér az övétől.
A megoldás kulcsa tehát: Amíg a lányunk ellenzéke vagyunk, a párja lesz a szövetségese és velünk szemben fog kritikát gyakorolni. Ha változást akarunk elérni, akkor nekünk kell a szövetségesévé válnunk, mert ezzel kellő szabadságot nyer arra, hogy a párjával szemben gyakoroljon kritikát.
Tegyük meg mindent annak érdekében, hogy a legfőbb szövetségesének érezzen bennünket az, akit meg akarunk változtatni! Ez az egyetlen módja annak, hogy ne velünk szemben legyen kritikus, hanem a zavaró magatartásával, szokásával vagy éppen választottjával szemben váljon kritikussá. Minden egyéb stratégiával pontosan az ellenkezőjét fogjuk elérni annak, amit szeretnénk!
3. Vállalni a kockázatot.
Szinte hallom, ahogy egyik-másik olvasóm most felcsattan magában: "Komolyan meg kellene hívnom a lányom barátját az otthonomba, le kellene ültetnem az asztalomhoz, el kellene vinnem a családi kirándulásunkra, kedvesnek kellene lennem hozzá, ahhoz, hogy végre megszabaduljak tőle?"
Nos, ha ezt értette meg az írásból, akkor jól értett. Bármennyire is furcsán hangzik, a változás kulcsa az elfogadás. A megtapasztalt, a kifejezett, a megélt elfogadás. A kritizálás, gúnyolódás, ironizálás, fenyegetés, nevetségessé tétel, érvháborúval való legyőzés teljesen hasztalan. A történelem során még soha egyetlen gyereket sem szidtak jóra. A jó gyerekek azért lettek jók, mert jóra szerették, jóra motiválták őket.
Biztosan meg fog ettől a másik változni? Bárcsak azt válaszolhatnám, hogy igen, de a valóságban erre garancia nincs. Ha azonban a másik utat járjuk, akkor biztosan nem fog megváltozni. Ez nem garancia, hanem esély. Dehát a szeretet ilyen vállalkozás: kockázatvállalással jár.
