| JÉZUS ÉS AZ ADÓPÉNZ |
Világnézeti okokra vagy a lelkiismereti szabadságra hivatkozva megengedhető-e az állam – néha igazságtalannak tartott – törvényeinek, követeléseinek megtagadása? Egyáltalán, lehetséges-e egyidejűleg eleget tenni egymásnak látszólag ellentmondó állami és vallási kötelezettségeknek, és miként? Írásunk egy magasabb nézőpontból láttatja, hogy Jézus hogyan foglalt állást politikai kérdésekben Róma elnyomó hatalmi rendszerének idején.
Jézust sokféle kérdéssel keresték fel barátai és ellenségei egyaránt. Barátai tanulni kívántak tőle, ellenségei viszont azért faggatták, hogy provokáló kérdéseikkel tőrt vessenek neki, és a hatóságok kezére juttassák. Különös, hogy Jézus legszebb tanításai éppen azokban a válaszokban találhatók, amelyeket az őt tőrbe ejteni kívánók kérdéseire adott. Némelyek azóta szállóigévé váltak, és a köztudatban élnek, jóllehet elferdített formában, mint például az a történet, melyet az adópénz fizetésével kapcsolatban mondott.
"Mondd meg nékünk, mit gondolsz: Szabad-e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem? Jézus pedig ismervén az ő álnokságukat, monda: Mit kísértgettek engem, képmutatók? Mutassátok nékem az adópénzt. Azok pedig oda vittek neki egy dénárt. És monda nékik: Kié ez a kép és felírás? Mondának néki: A császáré. Akkor monda nékik: Adjátok meg, ami a császáré, a császárnak; és ami az Istené, az Istennek." (Máté evangéliuma 22,17–21)
Ez a bibliai szakasz különösképpen magára vonta az írásmagyarázók, a teológusok és az egyháztörténészek figyelmét. Hogy milyen kiemelkedő jelentőségű volt ez az elbeszélés, mutatja azoknak a hamis tanúknak a vallomása, akik Jézus perében így vallottak:
"Azt tanította, hogy nem kell a császárnak adót fizetni." (Lukács evangéliuma 23,2)
Ez ugyanis Róma elleni lázadásnak és halálos bűnnek számított abban az időben, amellyel valakit halálos ítélet alá lehetett juttatni. Jézus feleletének korrekt módon történő idézése tehát (ha lettek volna olyan tanúk) felmentette volna a politikai lázadás hamis vádja alól, amellyel végül is Pilátus elé vitték. Ez a bibliai történet tehát azért is figyelemre méltó, mert Jézus kifejezetten politikai kérdésre válaszolt, közelebbről az Izrael és Róma viszonyára vonatkozó kérdésre, amely ugyanakkor Jézus politikai állásfoglalását is tükrözte.
Ha a történet és az adófizetés kérdésének az elemzéséhez kezdünk, nem kerülheti el figyelmünket a kísértgetni szó, amely az egész történet mozgatórugója. Az itt szereplő pagideuo szó annyit jelent, mint hurkot vetni, csapdával megfogni. Ez vadászati kifejezés. Jézusra a vádolói tehát vadásztak, mint az állatokra szokás az erdőben, rejtett csapdák felállításával, melyet általában nem lehet elkerülni.
Mi volt a császári "fejadó"?
A kérdés középpontjában az úgynevezett fejadó állt. A félreértés elkerülése végett ez nem az általános adó, vagyis illetékadó, vámadó stb. volt. A fejadó beszolgáltatása a legyőzött népek kötelessége volt, mellyel szuverenitásuk elvesztését és megaláztatásuk, szolgai státuszuk tényét is dokumentálták. Heródes korában különösen elmérgesedtek az adóviszonyok. Galileai Júdás, az írástudó például Istenre és az Írásokra hivatkozva az adófizetés megtagadására, és Róma elleni szabadságharcra szólította fel a zsidó népet.
Ez vallási és teológiai tiltakozás volt a pogány birodalom és a császár hatalmának elismerése ellen. A kérdés tehát, hogy Jézus ezt a magatartást vállalja-e, egyetért-e azzal, hogy nem kell, sőt nem szabad a császárnak adót fizetni, bármennyire hihetetlennek hangzik, de Messiás voltának a megméretése és próbája volt.
Szerintük ugyanis a Messiás ebben a kérdésben mást nem mondhat, mint nemet.
A farizeusok elgondolása szerint a szabadságharc, mely reá bízatott, itt kezdődik. Az írástudók kimutatták, hogy a Messiás első tette az adó megszüntetése lesz, annak nyilvános megtagadása. A kérdésre adott válasznak tehát messiási vonatkozása van. Ráadásul a kérdés a páska ünnepének idején hangzott el, amikor a megváltást váró, az erre szomjazó légkör izzott a levegőben. Az ünnep résztvevői Isten beavatkozását várták és siettették. Ha Jézus igent mond az adófizetésre, a nép és az írástudók elvetik, egyszóval nem Messiás, ez eldöntheti a Jézus nyilvános fellépése óta tartó vitákat. Ha viszont nemmel válaszol, elveszett Róma részéről, vagyis nyilvánvalóan lázadó. Ezért is vannak jelen a kérdésfeltevés során az adóellenes farizeusok, és az adóbarát heródiánusok.
Jézus a kérdést komolyan vette: ez valóban Izrael létét és jövőjét érintő kérdés volt. Válaszát nem csak a kísértgetők két tábora, de a nép is várta. Jézus a kérdés megválaszolásakor nem logikai vagy erkölcsi, nem vallási vagy teológiai öntudatukból indult ki, hanem a tényekre épülő történeti szituációból. Egy pénzérmét hozatott, és megkérdezte: kinek a képe és felirata látható rajta? Izrael története sok példát szolgáltatott arra, hogy lássák: Isten a világ országai felett uralkodik, és a hatalmat annak adja, akinek akarja. (Dániel könyve 2,21)
A tényeket tehát nekik kellett értékelni, hitbeli látással. Egy másik vita során Jézus megdöbbenve kérdezte: "Hogy van az, hogy a mostani időt nem tudjátok felismerni és megérteni?"
(Lukács evangéliuma 12,56)
A dénár egyik oldalán ez a felirat volt olvasható: Tiberius Caesar, Divi Augusti, filius Augustus, azaz a felséges Tiberius császár, az isteni Augustus fia. Az érme másik oldalán ez állt: Pontifex Maximus, vagyis főpap. Az érme tehát hatalmi, politikai jelvény, és kultuszi jelvény volt egyszerre. Mind a két felirat létében érintette Izraelt, történeti és vallási vonatkozásban egyaránt. Az érme jelképezte számukra a római hatalmat, a császár istenségét és tiszteletét.
A kérdésre, hogy szabad-e adót fizetni, vagy sem, Jézus így válaszolt: "Hozzatok egy dénárt." De miért is kérte tőlük az egy dénárt? Mert a farizeusok, akik tagadták az adófizetés jogosságát, használták a pénzérmét. Ezzel a császár hatalmi jelvényét gyakorlatilag elfogadták, mind magán-, mind templomi használatra. Aki pedig ezt a politikai jelvényt használta, az elvesztette a jogát, hogy vallási, lelkiismereti kérdésekre hivatkozzon az adófizetésnél.
Ezért mondta nekik Jézus: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré." Ez azonban a magyar fordításban nem egészen érthető, illetőleg nincs benne a lényeg, ami Jézus ajkán ott volt. Jézus ugyanis nem azt mondta, hogy adjátok meg, hanem azt, hogy adjátok vissza.
Az apodote görög szó ugyanis visszaadást jelent, nem egyszerűen odaadást. Adósággal kapcsolatos kifejezés ez, mely egy ügylet befejezésére utal. Ha nálatok van, és nem a tiétek, közben pedig nem ismeritek el a jogosságát, akkor adjátok vissza annak, akitől jött. Ha viszont éltek vele, akkor a császár követelése jogos. A császár csak azt követeli vissza, ami az övé. A visszaszolgáltatása ezért számotokra nem egyszerűen lehetőség, hanem kötelesség.
