| HALOTTIDÉZÉS A BIBLIÁBAN? |
Az okkult jelenségek, a spiritizmus térhódításának reneszánszát éljük. Nincs olyan kisvárosunk, vagy kerülete Budapestnek, ahol ne találnánk számos misztikus, megfoghatatlan módon gyógyító, vagy jóslással, szellemidézéssel foglalkozó "mestert". De a médiákon, kereskedelmi tévécsatornákon keresztül is egyre népszerűbbek a különféle jövendőmondók, asztrológusok, távgyógyítók, mentalisták, mivel egyre többen keresik ezekben testi-lelki problémáik megoldását.
Mi a baj ezzel? – kérdezhetik sokan, hiszen mindig is léteztek a túlvilág és a föld lakói között közvetítő emberek, akik az úgynevezett istenségek akaratát megjelenítették. Már az ókor vallásaiban kiemelt szerepet kaptak a csontokból és a legkülönfélébb eszközökkel történő jóslások, sőt mi több, még a Biblia ószövetségi iratában, Királyok I. könyvében is olvashatunk szellemidézésről, amikor Izrael első királya, Saul, az endori jósnőhöz fordult eligazításért.
De ki lehetett az a személy, aki a történet szerint meg tudta mondani az erkölcsileg bukott királynak, hogy mit várhat a jövőtől, és valóban megidézhette-e azt a személyt, akit Saul kért tőle. Vajon milyen tanulsága, üzenete lehet ennek a közel háromezer éves történetnek korunk embere számára?
Izrael királya álruhában?
Saul Izrael első királya volt, akinek uralkodása biztatóan indult, később mégis gyászos véget ért. Az istenfélő király fokozatosan szakadt el Istentől, míg végül elvettetett, és elméje is megzavarodott. Ebben a tébolyult állapotban érte életének talán legnagyobb uralkodói kihívása. A filiszteusok (egy Izraellel állandóan hadban álló kánaáni nép) döntő ütközetre készültek Isten választott népe ellen.
Sault különösen nyomaszthatta, hogy Istentől elszakadva, magára hagyatva kellett szembenéznie az ellenséggel. Népének nagy kiváltsága volt, hogy nemcsak hitéletüket hatotta át Isten jelenléte és az annak tudatát erősítő jelképek sora, nemcsak polgári életüket szabályozták közvetlenül Istentől származó törvények, hanem hadi vállalkozásaikban is Istenre támaszkodhattak, amennyiben parancsára vagy jóváhagyásával indultak a küzdelembe. Ilyen esetekben nem egyszer a hadművelet terveinek kialakításában is közvetlen segítséget kaptak a mennytől (lásd Jerikó vagy Ai bevételét: Józsué könyve 6,2–5; 8,2).
Isten a zsidó néppel, történelme során prófétákon keresztül érintkezett. Ehhez mérten terhelhették Saul lelkét különösen nyomasztó gondolatok és előérzet a döntőnek ígérkező összecsapás előestéjén. Miután a prófétai szót megvetette, és többször is engedetlennek bizonyult iránta, Isten választottját üldözte, papjait pedig megölette (Sámuel I. könyve 22. fejezet), minden olyan szálat elvágott, amelyeket Isten rendelt a mennyel való kapcsolattartás eszközéül:
"És megkérdezte Saul az Urat, de az Úr nem felelt néki sem álomlátás, sem az Urim, sem a próféták által. Akkor mondta Saul az ő szolgáinak: Keressetek nékem egy halottidéző asszonyt, hogy elmenjek hozzá és megkérdezzem őt. Szolgái pedig mondták néki: Imé, Endorban van egy halottidéző asszony… Saul másnap (álruhában) elment éjjel az asszonyhoz…" (Sámuel I. könyve 28,6–8)
A király uralkodása elején – hűségesen követve Isten rendelkezését (Mózes V. könyve 18,9–12) – kiirtatta a halottidézőket az országból. Egyetlen nő maradt életben Endorban, aki ilyen praktikákat űzött, ez azonban sajnos elégnek bizonyult, hogy Saul vesztét okozza. A Biblia szerint azzal, hogy végső kétségbeesésében a halottidézőhöz folyamodott segítségért, minden korábbi bűnét csak öregbítette: "Meghalt azért Saul az ő gonoszsága miatt, mivel vétkezett az Úr ellen, az Ő igéje ellen, melyet nem őrzött meg, sőt az ördöngöst is megkereste… Ezért elvesztette őt…" (Krónika I. könyve 10,13–14) Vajon miért ítéli meg Isten olyan súlyosan az ilyen jellegű – ma okkultnak vagy spiritisztának nevezett – tevékenységet, illetve magát az ilyen irányú érdeklődést is, hogy minden esetben halállal büntetendőnek nevezi (lásd például Mózes III. könyve 20,27), és miért ezt emeli ki mint legsúlyosabb bűnt Saul esetében is a sok-sok engedetlenség között? Választ kapunk erre a kérdésre, ha jobban megértjük, mi történt Endorban. Ennek leírását megtaláljuk az Ószövetségben, Sámuel I. könyve 28. fejezetében.
Valóság vagy szemfényvesztés?
Sokan azt gondolják, hogy Saul – eredeti szándékának megfelelően – az endori jósnő halottidézése segítségével valóban Sámuel prófétával találkozott, hiszen egyrészt azt olvassuk: "megismerte Saul, hogy az Sámuel", másrészt nagyon meggyőző, hogy a másnapi csata kimenetelével kapcsolatban elhangzott kijelentések végül pontosan beteljesedtek. A Biblia figyelmes olvasása – ahogy az lenni szokott – ezúttal is segít, mert részben magyarázattal szolgál a fenti feltevésekre, részben pedig újabb, a tisztázás irányába ható kérdéseket vet fel:
1. A jósnő Saul kérdésére – "Milyen ábrázata van?" (14. vers)
– válaszolva mintegy leírja, hogy kit lát (idős ember, köpenyben, feljön a földből… stb. – Sámuel I. könyve 28,13–14).
Ezek alapján nyilvánvaló, hogy Saul csupán a hallottak és nem a látottak alapján azonosította a megidézettet. Itt az emberi léleknek azzal a jól ismert törvényszerűségével találkozunk, hogy amit nagyon szeretnénk vagy nagyon várunk, azt hamar felismerni véljük, anélkül, hogy tüzetesen és fenntartással megvizsgálnánk. Saul fentebb leírt kiszolgáltatott helyzetét ismerve nincs is mit csodálkozni azon, hogy a megkeresésére érkező bármilyen választ azonnal pozitívan értékelt. Saul megállapítása tehát nem igazolja a megidézett személy kilétét.
2. További kérdés, hogy lehetséges volt-e egyáltalán a halott próféta megidézése?
Amennyiben komolyan vesszük a Biblia tanítását a halottak állapotáról (öntudatlan nyugalom a feltámadásig – lásd például Prédikátor könyve 9,7–8; Dániel könyve 12,13), ez nem kevesebbet jelentene, mint hogy a halottidéző asszony isteni hatalmat gyakorolt, és újra életet adott a halottnak. Ezt nyilván senki sem gondolja komolyan. Még érdekesebb a helyzet, ha abból a közkeletű elgondolásból indulunk ki, amelyből minden ilyen hiedelem és gyakorlat táplálkozik: a lélek halhatatlansága és halál utáni továbbélése. Ez esetben kérdés lenne, hogy
– a meghalt igazak, illetve szentek a "földből jönnek-e fel";
– úgy néznek-e ki, ahogyan itt olvassuk: "vén ember palástban";
– értelmezhető-e a "holnap velem leszel" bejelentés, hiszen senki sem gondolhatja, hogy a két élet azonos megítélés alá eshet, és a két személy azonos helyre kerülhet;
– végül az is döntő kérdés, hogy ha Sámuel valóban a "mennyei udvarokban" volt (merthogy kétség nélkül az illetné meg), vajon van-e hatalma egy halottidézőnek onnan Isten prófétáját vissza- vagy "lehívni" – Isten akarata ellenére?
3. További kételyt ébreszthet az állítólagos Sámuel kiléte iránt a mondandója is, függetlenül attól, hogy megvalósultak-e a benne foglaltak.
Igen keményen és ridegen beszél a lelkileg meggyöngült, kétségbeesett királlyal (16–19. vers). Ez talán fel sem tűnne, mert Saul erre rá is szolgált. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy amikor Isten korábban közölte Sámuellel Saul elvettetését, a próféta annyira fájlalta ezt, hogy végül maga Isten intette Sámuelt, hagyjon fel a bánkódással (Sámuel I. könyve 16,1). Az igazi Sámuel sohasem beszélt volna így, bármennyire megérdemelte is ezt Saul. Ez a hang – amely a királyt egyébként is gyötrő önvád hangját erősítette fel, olyan kemény, hogy azzal lelkileg immár végképp összeroppantja – máshonnan eredt.
Ellenség – angyalbőrben
Egyetlen kérdés marad csupán: Mi történhetett valójában? Kinek a hatalma művelte mindezt? Isten nyilván nem állhatott az események hátterében, több oknál fogva sem, amelyek közül elég megemlíteni a két legkézenfekvőbbet: Egyrészt maga Saul állította, hogy "Isten eltávozott tőlem, és nem felel már nékem" (15. vers). Másrészt nyilván még ha felelne sem tenné ezt olyan úton és módon, amelyet korábban átkosnak és halállal büntetendő bűnnek ítélt.
Akkor viszont csakis az lehet a magyarázat, hogy az asszonyt megcsalta valaki, ő pedig Sault. Kinek a céljait szolgálta Saul végső kétségbeesésbe kergetése? Kinek az érdeke volt, hogy ne csupán Saulnak, hanem – a lelkileg-idegileg alkalmatlan király és hadvezér által – az izraeliták tömegeinek is vesztét okozza?
Erre egyetlen válasz lehetséges: Annak, aki "emberölő volt kezdettől fogva" (János evangéliuma 8,44), azaz Sátánnak, ami magyarra fordítva ellenséget jelent. Így jobban érthetővé válik Isten szigorú tiltása is, hiszen ezek szerint a halottidézés az ősellenség működési területe. Ez esetben azonban joggal vetődik fel a kérdés: Hogyan hangozhatnak el sokszor valósnak tűnő dolgok az ilyen alkalmakon, amint ebben az esetben is történt, hiszen Saul és fiai, sőt a nép nagy része is valóban elvesztek?
A válasz kézenfekvő: egy olyan képességekkel rendelkező teremtménynek, mint Sátán, nem jelenthet gondot a múlt eseményeinek, vagy adott esetben például emberek hangjának felidézése (elég az első bűnesetre gondolni, amikor a kígyót is szóra tudta bírni). Ami pedig a jövendőt illeti: sokszor még mi, emberek is – kellő élettapasztalattal, a körülmények ismeretében – fel tudunk mérni törvényszerűségeket. Ebben a helyzetben sem kellett hozzá különösebb előrelátás, hogy egy ilyen idegállapotba került, a lelkierő igazi forrásától elszakadt király mire lesz képes a másnapi csatában.
A történet tanulságai tehát messze túlmutatnak egyetlen életút egyetlen tapasztalatán. Leleplezik, hogy miként tudja Sátán az ilyen jelenségeknek hitelt tulajdonító, vagy arra éppen csak kíváncsi embereket félrevezetni, önmaguk és embertársaik érdekei ellen felhasználni.
Valamint azt is, hogy nem véletlenül vonatkoznak a legszigorúbb büntetések a Bibliában azokra, akik ezeket a praktikákat űzik. Hiszen ez nem más, mint kacérkodás az ősellenséggel, aki ártó szándékát sokkal eredményesebben tudja megvalósítani így, mint a nyers fizikai támadás által. Ma is létezhetnek számunkra pozitívnak látszó misztikus, megfoghatatlan jelenségek és csodák.
Ezek sajnos rendszerint önmagukban is vonzóak, éppen az ismeretlenségüknél fogva, pedig nagyon is meglehet, hogy ugyanaz a megtévesztő, bennünket félrevezetni akaró hatalom áll mögöttük, amely Endorban is eredményesen működött. Annál is inkább, mert a Biblia szerint a hamisság korszaka a kereszténység eljövetelével még nem ért véget, éppen ellenkezőleg, kiteljesedőben van, és nemcsak okkult, hanem akár keresztény köntöst is ölthet. Léteznek "…hamis apostolok, álnok munkások, akik Krisztus apostolaivá változtatják át magukat. Nem is csoda, hiszen maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává. Nem nagy dolog azért, ha az ő szolgái is átváltoztatják magukat az igazság szolgáivá: akiknek a végük az ő cselekedeteik szerint lesz." (Korinthusbeliekhez írt II. levél 11,13–15)
