MELANKOLIKUS: ÚTMUTATÓ LELKIGONDOZÓKNAK

A melankolikus ember könnyen befolyásolható. Ha gyermek- vagy ifjúkorában érintkezésbe kerül komoly keresztényekkel, az mély benyomást hagy benne, amelyet alig lehet többé kioltani. Az emlékek nagy hatással vannak rá. Ha keresztény környezetben él, akkor megmarad a vallás vonzásában. Az Istennel való kapcsolat, amelyet megtalált, megakadályozza őt abban, hogy a bűnben vagy a világias életvitelben a legkisebb örömét is lelje.



Azonban mindenki más, aki ragaszkodik a maga ébredési élményéhez, további előmenetelt is mutatna. Nem így a melankolikus. Senki sincs annyira kiszolgáltatva az elméleti kétségeknek, mint ő, mert természetéből folyó igénye, hogy mindennek leásson az alapjáig. Előmenetelében akadályozza kritikai szenvedélye is, hiszen a keresztények hibáit mindenki másnál élesebben látja.

Végül akadályozza a saját határozatlansága. Kiszámítja a megtérés gyakorlati hasznát, leméri az összes nehézséget, és minél többet gondolkozik, annál lehetetlenebbnek tűnik a végleges lépés. Ha azonban végül mégis megteszi, akkor ez teljes komolysággal történik.

Itt is fontos szerepet játszanak mélyen gyökerező hajlamai.

Istennel folytatott életének lényeges tényezője az önvizsgálat. A befelé nézés azonban vallásos töprengésekhez vezethet. Hajlamos arra, hogy a Szentírás bonyolult részeibe elmerüljön, ezáltal figyelme elterelődik a bűnről, kegyelemről szóló egyszerű bibliai kijelentésekről. Ez gyengíti lelki életét.

Az emlékek nagy hatással vannak rá. Ha keresztény környezetben él, akkor megmarad a vallás vonzásában.

Saját lelkiállapota, bűnei, kemény és dacos szíve, a kegyelem szellemével szemben tanúsított ellenállása nyugtalanítják őt. Mindenki másnál könnyebben zavarja meg a félelem, hogy elkövette a megbocsáthatatlan bűnt. Mint keresztény, valahogy komor természetű. Az életnek elsősorban a szomorú oldalát látja; kereszténységén is meglátszik ez a veleszületett komorság.

Isten gondviselésében csak nehezen ismeri fel azt, ami derűs és kegyelmes. Megszokásszerűen panaszkodik és jajgat. Hálát és örömet ritkán érez, és hamar elfelejti az Úr irgalmasságát. Nehezére esik az is, hogy különbséget tegyen természet (törvény) és kegyelem között. Sokszor saját melankóliáját helytelenül keresztényi komolyságának tekinti, és veleszületett pesszimizmusát a mennyei haza utáni vágynak fogja fel!

Amíg a szangvinikus kísértései az érzelmi területen támadnak, a melankolikus esetében ezek rendszerint gondolati jellegűek. Ő ahhoz az elvetett maghoz hasonló, amely tövisek közé esett (Mt 13,22). Bár a talaj itt mély és termékeny volt, de tele dudvával, amely a jó magot elfojtotta.

Jellemző, hogy Jézus a "világi gondokat" nevezi a leggonoszabb dudvának. A szangvinikus bűnei általában nyíltan a napfényen vannak, a melankolikuséi a mélyben elrejtve. Főleg az értelmével és szellemével vétkezik, azaz kívánságaival, elképzeléseivel és gondolataival. Általában a titkos bűnök, a tisztátalanság, a beteges becsvágy, a bosszúvágy kiszolgáltatottja.

Forrás: Ole Hallesby - Személyiségtípusok című könyve alapján
A melankolikus gyengéi A melankolikus önfegyelme


EZEKET OLVASTAD MÁR?

A szangvinikus önfegyelme

A szangvinikus: útmutató

A flegmatikus alkat


SEGÍTSD KÜLDETÉSÜNKET!


SZÓLJ HOZZÁ!