KOLERIKUS: ÚTMUTATÓ LELKIGONDOZÓKNAK

A kolerikus azok közé az emberek közé tartozik, akiknek érdeklődését csak nehezen lehet felkelteni a vallás iránt. Azok tömegében, akiknek az életéből a vallás kimarad, bizonyára a kolerikusok képezik a legnagyobb csoportot. A kolerikus a vallást hamar félreteszi mint merő érzelgősséget. "Nőknek és gyerekeknek való" – mondja az ő nyers és meggondolatlan stílusában.



Az igehirdetés ritkán éri el, mert nehezen lehet rávenni, hogy elmenjen az Ige hallgatására. A templombajárást merő időpocsékolásnak tekinti. Untatja, hogy oly sokáig csendben kell ülnie, és egy teljes órát olyan dolgokról való elmélkedéssel kell tölteni, amelyeknek semmi közük a gyakorlati élethez. Nem is megy gyakrabban, mint azt a keresztény szokás és illendőség megkívánja.

Isten különös kegyelme, hogy nem csak a prédikáció lehet a megváltás eszköze. Az az Ige is az üdvöt szolgálja, amit a hivő gyülekezet szól. A szentlélekkel teljes közösség bizonyságtétele Krisztusról mindig képes volt bűnösöket bűnbánatra és megtérésre vezetni. És nem csak egyedül ez. Az Úr az "eleven Igét" is a megmentés eszközeként használja – nevezetesen azt az Igét, amely a hivők életében jut kifejezésre.

"Az élet volt az emberek világossága" – hangzik a János evangéliumában (1,4). Jézus mondja: "Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat" (Mt 5,16). Itt Jézus nemcsak arra az Igére hivatkozik, amely a tanítványokban él, hanem arra is, amit ők életükben gyakorolnak, megélnek. Ez az az Ige, amely a tanítványok körében látható és hallható módon is kifejezésre jut.

A kolerikust az evangélizációnak ezzel a módjával lehet megnyerni. Mivel ő realista, csak realitásokat ismer el. Ez az oka annak, hogy nincs, akit könnyebben meg lehet győzni a gyakorlati kereszténységről, mint éppen őt. Mély benyomással vannak rá az élő hitű keresztény életéből fakadó mindennapi jó tettek. Ha egy kolerikus kereszténnyé lesz, akkor ez a lépése teljes és egész. Felemás intézkedések nála nincsenek.

Ugyanolyan gyakorlatias módon tér meg, ahogyan minden mást is tesz. Döntését késedelem és halogatás nélkül tett követi. Ekkor teljesen szakít régi életével. Itt is segítségére van veleszületett természete, mely nem engedi, hogy bármiben is kontárkodjék. A kényelemszeretet nem akadályozza. Mihelyt világossá válik előtte, mit is jelent a megtérés, azonnal szakít régi bűneivel és régi társaival. Természetes adottsága van erőteljes keresztény személyiség kialakítására. A jellem felépítésének döntő tényezője az energikus akarat.

Ha valakinek erős az akarata, tettei értékes célok felé irányulnak, és már nem a kedve és a hangulata, vagy a külső hatások irányítják. Az akadályok és a nehézségek nem ijesztik meg a szívós, kitartó kolerikust. Amint energikus és komoly természete megszabadul az önző céloktól, a becsvágytól vagy személye túlbecsülésétől, és dönt az Istenért és az emberiség javáért folytatott élet mellett a kolerikusban csodálatos lehetőségek alakulnak ki a jó cél érdekében, és aktív keresztény lesz belőle.

A melankolikus gyakran passzív keresztény, akit kielégít a saját kegyessége. A kolerikus azonban a tevékeny keresztény életre törekszik. Akárhol is van, neki dolgoznia kell. Kereszténységéből hiányzik a szangvinikus szívélyessége és a melankolikus megfontolt nyugalma, de a valóságban gyökerezik. Ez az ismertetőjel nincs meg a többiekben. A kolerikusból hétköznapi keresztény lesz, olyan, amilyenre égető szükségünk van. Hétvégi keresztényekből úgyis túlontúl sok van. A kolerikus számára a kereszténység élet és tett.

Szűkszavú, és az érzelmekre nem nagyon ad
Azt azonban tudja, hogyan kell megélni a kereszténységet. A szangvinikus is lehet aktív keresztény, de nem gyakorlatias. Különösen a kitartás adománya hiányzik belőle. A kolerikus gyakorlatias és kitartó. Általában hamar válik munkatárssá. Józan értelmével igazságosan és előítélet nélkül ítéli meg az embereket és a körülményeket tudja, mit kell tenni és hogyan.

A kolerikus nem csak maga tevékeny, hanem másokat is tettre ösztönöz. Mint kereszténynek különös adottsága van arra, hogy másokat munkára bírjon. Ha uralmi vágya és erőszakossága már megfékeződött és kontroll alá került, különleges adottságai igazán hasznossá válnak. Tevékeny és megnyerő kereszténységet valósíthat meg abban a körben, ahol él és dolgozik.

Az olyan vezetők, akik maguk nem nagyon szeretnek dolgozni, és még kevésbé hagynak másokat tevékenykedni, egy ilyen tehetségtől veszélyeztetve érzik pozíciójukat. Nem értik meg a kolerikus törekvését a keresztény munkában való részvételre, hanem zaklatásnak tekintik. Különösen akkor, ha képességeit nem is akarják kihasználni. Mert ő sohasem elégszik meg azzal a kényelmes tétlenséggel, amelynek más keresztények átengedik magukat.

Ha nem engedik a saját körén belül tevékenykedni, másutt válik aktívvá. Ebben a tekintetben a lelki vezetők sok hibát követnek el, nem csak közömbösségből vagy hatalomvágyból, hanem a keresztény ítélőképesség szomorú hiánya miatt is. Az ilyen vezetők nem értékelik a kolerikus tehetségét, és figyelmen kívül hagyják a gyülekezeti munkához való jogát.

Az apostolok között Pál a kolerikus. Őt vehetjük bibliai példaként.
Feltűnő, hogy mind megtérése előtt, mind pedig azt követően milyen biztosan és céltudatosan, milyen szilárdan és hűségesen követte meggyőződését. Merész és határozott álláspontot képviselt nemcsak a gyülekezeten belül fellépő rendbontókkal és tévelygőkkel szemben, hanem azokkal a zsidókkal szemben is, akik be akartak hatolni a gyülekezeti összejövetelekre. Még Péter apostollal is szembefordult, aki Antiókhiában megvetésre méltó képmutatásban bizonyult bűnösnek (Gal 2,11-14). Ezenkívül észrevehetjük Pál sajátos "munkadühét" is: "sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan" – állapítja meg egy alkalommal (1Kor 15,10).

Missziói útjai során megmutatkozik praktikus természete is: nem csak abban, hogy szükségleteiről saját kezének munkájával gondoskodik, hanem abban is, ahogyan távoli országokban megtervezi térítői munkáját. Meglátszik ez az általa alapított gyülekezetek szervezésében is. Gyakran előfordult, hogy hirtelen magukra kellett hagyni őket. Ezek a gyülekezetek azonban ezt is túlélték, munkájukat folytatták, sőt tovább tudták terjeszteni a Krisztus ügyét. Végül feltűnik, hogy Pál is ki volt téve az önhittség és a túlzott önbizalom veszélyének. Erre a gyengéjére utalva írja:

"És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam." (2Kor 12,7).

Forrás: Ole Hallesby - Személyiségtípusok című könyve alapján
A kolerikus gyengéi A kolerikus önfegyelme


EZEKET OLVASTAD MÁR?

Melankolikus alkat

A szangvinikus erősségei

Melankolikus: útmutató


SEGÍTSD KÜLDETÉSÜNKET!


SZÓLJ HOZZÁ!