A LELKI ALKAT JELENTŐSÉGE

Tévedés úgy vélekedni, hogy lelki alkatunkat a maga tiszta formájában meg kellene tartani, vagy ki kellene irtani. Sokkal inkább nevelésére, átalakítására és megszentelésére kell törekedni.



Azonban mint más hasonló törekvések esetében, a temperamentum megváltoztatására is nehéz hatásos eszközt találni. Egyes emberek tovább követik természetes hajlamaikat, mert hiábavaló dolognak tartják a küzdelmet velük született természetük ellen. Itt-ott még a Szentírást is igénybe veszik, hogy ezt az álláspontot igazolják: "elváltoztathatja-e bőrét a szerecsen, és a párduc az ő foltosságát?" (Jer 13,23).

Aki azonban ehhez a véleményhez ragaszkodik, nem maradhat sokáig következetes. Még az ilyen ember is gyakran érzi a kényszert, hogy felvegye a harcot legrosszabb temperamentum kitörései ellen. Mások ezzel ellentétes szélsőséget képviselnek, ha felismerik magukban a szerencsétlen és nemkívánatos vonásokat. Ők azok, akik gondtalanul követték temperamentumukat, és ezáltal olyan kellemetlen helyzeteket idéztek elő és olyan mély megaláztatásokat éltek át, hogy elhatározták, kiirtják személyiségüknek ezeket a vonásait.

Erre más szempont is indítékul szolgálhat. Talán ismer valakit, aki temperamentumának átalakításával elragadó, vonzó személyiséggé lett. Az illető csodálni kezdi ezt a barátját, és példaképül választja. Tudatosan vagy öntudatlanul utánozni kezdi. Ha erős az akarata, ezzel jó és szilárd jellemet alakíthat ki. Bizonyára sok ember él közöttünk, akinek ilyen törekvései és tapasztalatai vannak, és nincs szándékomban, hogy tagadjam ennek a jellemfejlődésnek az értékét akár az egyén, akár a családja vagy a környezete szempontjából.Szeretném azonban felhívni a figyelmet egy félreértésre, amelytől ilyen emberek szenvedhetnek.

Az eredmény néha csak annyi, hogy eltorzul jellemük, és végül valóban temperamentum nélküli emberek lesznek; úgy javították ki jellemüket, hogy megszüntették saját jellegüket. Lehet, hogy az új jellem jó minőségű, de nem a sajátjuk. Azt nevetéssel elnyomták, még akkor is, ha átadták az Úrnak saját magukkal együtt. Az új jellem csak valaki másnak az utánzásából jött létre. Ez a magyarázata annak, hogy személyiségükön valami természetellenes merevség érezhető, nem látjuk felszabadultnak és boldognak őket. Megnyirbált szárnyú madárra, vagy túl rövid pórázon tartott gyermekre emlékeztetnek, akik idegenek között alig képesek arra, hogy természetesen beszéljenek és mozogjanak.

Azok az emberek, akik temperamentumukat ennyire elfojtották, állandó kényszer alatt élnek. Félnek megmutatni valódi természetüket, és nem csak eredetiségüket, hanem melegszívűségüket is elveszítik. Másokkal való érintkezésük formálissá, merevvé válik. Ez nem jó. Aki szangvinikus, az maradjon mindig szangvinikus. Nem szabad magát arra kényszeríteni, hogy a melankolikust vagy a flegmatikust utánozza. Ne féljen attól, hogy kimutassa kedélyét, még akkor se, ha szűklátókörű emberekkel találkozik, akik nem értik meg. Beszéljen és cselekedjen nyíltan még akkor is, ha egy kifejezetten melankolikus emberrel áll szemben, akit az ő optimizmusa megbotránkoztat.

Akár beszédben, akár tettben, játék, munka vagy pihenés közben kövessük szabadon temperamentumunkat. Csak azoknak a hajlamoknak a megváltoztatására törekedjünk, amelyek az Istennel való életünk útjában állnak, és embertársaink vagy saját magunknak ártalmára vannak. Temperamentumunk nevelése és gyakorlatoztatása során soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy senkinek sincs színtiszta temperamentuma. Minden embernél számtalan variációja lehetséges a temperamentumok összjátékának. Mindenesetre valamelyik uralkodik közöttük Tegyük fel, hogy egy melankolikus némi kolerikus jelleget örökölt.

Ha természetes hajlamát követi, a melankólia kerül túlsúlyba. Ha azonban akaratával és értelmével elnyomja ennek a temperamentumnak a kellemetlen megnyilvánulásait, akkor jobban érvényesülhet természetének másik része, a kolerikus. Ezzel megzabolázza melankóliáját anélkül, hogy természetességét elveszítené. A fegyelmezés egészséges eszköze tehát az, ha temperamentumainkat összehangoljuk egymással. Ebben az esetben együtt fejtik ki hatásukat, és az eredmény: jól kiegyensúlyozott természet.

Az élet bonyolult. A különböző temperamentumok, egymáshoz való viszonyában is vannak veszélyek és nehézségek. Félreértjük egymást, félremagyarázzuk embertársaink viselkedését, szavait és tetteit, mert a saját álláspontunkból ítéljük meg, és nem az övéből. Nem látjuk világosan azokat az indítékokat, amelyek arra késztették, hogy így vagy úgy cselekedjék Közben a félreértések legfőbb oka a temperamentumok különbözősége.

Ha a melankolikus más temperamentumú embereket a saját álláspontjából ítél meg, esetleg olyan motívumokat tulajdonít nekik, amilyenek a valóságban nincsenek meg. A szangvinikust jellemző ingadozásokat és hirtelen magatartásváltozásait jellemhibának fogja fel. Azt mondja magában: Ha így jártam volna el, jellemtelennek nevezném magam. A szangvinikus a melankolikust makacsnak és mogorvának tartja. Úgy véli: "ha én ilyen sokáig hallgatnék, az azt jelentené, hogy megsértettek".

Csak akkor ítélhetünk meg igazságosan egy embert, ha megismertük és megértettük temperamentumát. Akkor nem lesz olyan szigorú a róla alkotott véleményünk, és könnyebb lesz vele érintkeznünk. Természetesen nem arra gondolok, hogy valamilyen valóban gonosz dolgot figyelmen kívül hagyjunk vagy mentegessünk. A temperamentumok ismerete azonban segítségünkre lesz abban, hogy különbséget tegyünk: vajon gonosz szándékkal, vagy egyszerűen egy lelki alkattal állunk szemben, amely más, mint a mienk?

Az ilyen ismeret abban is a segítségünkre lehet, hogy testvéri szívvel meg tudjuk ítélni azt, ami valóban gonosz a másikban, mert belátjuk, hogy ó olyan kísértéseknek van kitéve, amelyek minket csak kevéssé gyötörnek. A flegmatikus felfedezi, hogy a szangvinikus és a kolerikus csak azért veszíti el a nyugalmát, mert alkata követeli így – ez olyan valami, ami vele nem eshetik meg. Ezzel szemben a szangvinikus és a kolerikus felismeri, hogy a melankolikus hamar válik gyanakvóvá és makaccsá, mert ilyen az alkata – ez meg velük nem eshetik meg.

A temperamentum személyiségünk része marad a bölcsőtől a koporsóig. Biztos, hogy változik minden életszakaszban – gyermekkorban, ifjúkorban, felnőttkorban és öregkorban – mégsem tűnik el soha teljesen. A velünk született temperamentum a más temperamentumokkal való keveredésben is mindig érvényesülni fog. Egész életünkben egyéniségünknek része marad.

Miért is vannak hát különböző temperamentumaink?
A temperamentum teszi sajátossá személyiségünket, és megkülönböztet minden más embertől. Ez az individuális, személyhez kötött különbség, Isten tervének meghatározott része. Ez teszi életünket minden vonatkozásában sokrétűvé és gazdaggá: a házasságban, a családban, a barátságban, a társadalomban és a keresztyének körében. Az emberi élet szebb és teljesebb azáltal, hogy a különböző temperamentumok kiegészítik egymást, és hatással vannak egymásra. Még a világtörténelemben is megvan a helyük, mindegyik hozzájárul a maga részével az egészhez. Elméletileg a temperamentumok szerepét az ókortól napjainkig így láthatjuk:

A melankolikus az az elmélyült, zseniális tanító, aki mint író vagy filozófus képes arra, hogy nagy gondolatokat megfogalmazzon és előadjon. Hiányzik azonban az akaratereje ahhoz, hogy gondolatait átülhesse a gyakorlatba. A szangvinikus a pillanatnyilag lelkesen felkapott eszméket terjeszti szóban és írásban. Mint ragyogó hírverő népszerűvé teszi ezeket az emberek között, de ő sem képes arra, hogy valóra váltsa eszméit.

A kolerikus azonban beveti energiáját és praktikus gondolkodását, hogy a gondolatot tetté alakítsa. Ha a siker csupán az akaraterőtől függne, minden terv megvalósulhatna. De az ó szelleme túlságosan behatárolt, célkitűzései nagyon szűk keretek között mozognak, és túlontúl összefüggnek a saját törekvéseivel, ezért ha nagy problémákhoz nyúl, azok túlnőnek rajta. A flegmatikus az, aki tiszta, átható intellektusával, kiegyensúlyozott érzelemvilágával és hajthatatlan kitartásával a vállalkozást szerencsés befejezéshez juttatja.

Különös, hogy a gondolkodó és kevéssé gyakorlatias melankolikus gondolja ki a nagy műveket, és a nyugodt, rest flegmatikus oldja meg a nehézségeket –, ha már a többiek mindent feladtak. Nyilvánvalóan ez az oka annak, hogy a legnagyobb államférfiak és vezérek flegmatikusok voltak, azonban a nagy filozófusok, írók és művészek nagy része a melankolikusok közül került ki.

Minden Isten dicsőségére teremtetett. A temperamentumok is. Gazdagítják és színesítik az életet, amelyből egyszer – ha minden beteljesedett – felépül Krisztus Teste. Ahogyan az égen a csillagok tündökölnek, ahogy a reggeli napsütésben a harmatcsepp a szivárvány minden színét tükrözi, ahogyan a madarak sokhangú énekükkel betöltik erdőinket, s a virágok színük és alakjuk sokféleségében pompáznak – úgy a személyes emberi élet, mint a legmagasabb rendű életforma minden elképzelhető módon és formában, színben és hangzásban betölti a földet. Most még mindent beárnyékol a bűn. A legtöbb ember csak a karikatúráját nyújtja eszményi képének.

Isten azonban megváltó erejével áthatol a generációkon. Amit a bűn a testünkben és lelkünkben elrontott vagy lerombolt, azt az üdvösség fogja tökéletességre juttatni – feltéve, ha megengedjük, hogy belépjen életünkbe. Ekkor fog megtisztulni temperamentumunk is.

Az új földön és az új ég alatt a megmentettek a Teremtő dicsőségét fogják visszatükrözni. Nem pontos másolatai lesznek egymásnak, hanem Isten gazdag teremtésének végtelen változatosságú sokaságaként dicsőítik Őt az örökkévalóságon át. Akkor válik tökéletessé az isteni mestermű: minden idők megváltottainak kórusa tökéletes harmóniában egyesül az Úr dicsőségének magasztalására.

Forrás: Ole Hallesby - Személyiségtípusok című könyve alapján
A flegmatikus önfegyelme  


EZEKET OLVASTAD MÁR?

A kolerikus önfegyelme

Flegmatikus: útmutató

A flegmatikus erősségei


SEGÍTSD KÜLDETÉSÜNKET!


SZÓLJ HOZZÁ!