| NÉPÍRTÁS VAGY ISTENÍTÉLET AZ ÓSZÖVETSÉGBEN? |
Népirtást vagy istenítéletet hajtott végre a zsidó nép Isten utasítására az ószövetség idején? Van-e különbség az ószövetség és az újszövetség Istene között? Az egyik szigorú, harcos, az embert ölésre bátorítja, míg a másik szerető, irgalmas, és még az emberi haragot is elítéli? Ugyanarról az Istenről beszél a Biblia?
Mi is történt valójában a zsidó nép honfoglalásakor, mely a bibliai időrend szerint az i.e. XV–XIV. század fordulóján ment végbe és néhány kánaáni nép ítéletszerű elpusztításával végződött? Többen ugyanis népirtásnak nevezik az említett eseményt, és az ókori zsidó nép kegyetlenségére hivatkoznak. Mások Isten parancsolatának állítják be az ítélet végrehajtását, és Isten szuverenitására utalva kitérnek a további következtetések elől. Mi is történt valójában? Népirtás vagy ítélet-végrehajtás? Az emberi indulat uralkodott-e el vagy az isteni parancsolat – határozottságával együtt is – gátat szabott mindenfajta önkényeskedésnek és kegyetlenségnek?
Az isteni türelem határa
Ezekre a kérdésekre csak az tud válaszolni, aki kezébe veszi és tisztességesen elolvassa az erre vonatkozó bibliai részeket. A történet szálai Mózes első könyve 15. fejezetének 16. verséig nyúlnak vissza. E vers szerint Ábrahám, a zsidó nép ősatyja, a honfoglalás előtt több mint 400 évvel föltette már azt a kérdést Istennek, hogy mikor lesz a népéé Kánaán földje? Akkor azt a választ kapta, hogy csak a negyedik nemzedék idejében kerül rá sor, mert – így szólt az isteni megokolás – "még nem telt be az emoreusok gonoszsága". (Az emoreusok több ízben is szerepelnek a kánaáni népek összefoglaló neveként a Bibliában.
A "betelt a gonoszság" kifejezés pedig szintén gyakran használt bibliai szakkifejezés, amely nem annyira a bűn szétterjedésére, mint mélységére vonatkozik. Annak a fájdalmas lelki ténynek a kifejeződése ez, hogy emberek vagy csoportok juthatnak olyan mélységbe, ami a teljes megkeményedés vagy a Szentlélek elleni bűn megrögzült állapotával írható le. A Biblia szerint ugyanis létezik olyan nyomorúságos állapot, amikor egy ember vagy népcsoport már akkor sem tud megváltozni, ha akar, mert addigi életével teljesen eljátszotta megjobbulásának a lehetőségét.)
Mindennek tudatában Isten tehát arra hívta fel Ábrahám figyelmét, hogy a zsidó nép csak akkor foglalhatja el Palesztina földjét, amikor az ott élő népek gonoszsága eléri azt a fokot, hogy Isten földi eszközzel vet véget az erkölcsi elfajulásnak. Ez az eszköz Izráel népe volt, de nem azért, hogy kegyetlenkedjék, hiszen istenítéletet kellett végrehajtaniuk, és nem a maguk kénye-kedve szerinti vérontást rendezniük.
Jerikó ítéleténél is jól látható, hogy hat napig ünnepélyes menetben kellett körbejárniuk a városfalakat, mintegy előre figyelmeztetve a bekövetkezendő eseményre, majd a hetedik napon, amikor megfújták a kürtöket, maguktól omlottak le a városfalak, és az Istentől felhatalmazott ítélet végrehajtását szinte gyászmenetben és minden zsákmányszerzést kizárva kellett végrehajtani. Ezeket a tényeket a bibliai szövegösszefüggések messzemenően jelzik Józsué és a Bírák könyvében.
Istenítélet – nevelési célzattal
További nevelési célzata is volt annak, hogy ezt az ítéletet nem Isten hajtotta végre – mint egykor az özönvíz idején, vagy Sodoma és Gomora kénköves esővel való elpusztításakor –, hanem Isten választott népe. Izráelnek ugyanis meg kellett értenie, hogy ők is kerülhetnek hasonló helyzetbe, mint ezek a kánaánita népek, amelyeknek borzalmas erkölcsei a modern régészeti feltárások tükrében bizonyítást nyertek, hiszen a homoszexualitás, a leszbikusság, a promiszkuitás és a bestializmus szokásai vallásos mezben is terjedtek, és ha Isten nem lépett volna közbe, a vérfertőzés vagy az általános degenerálódás kipusztította volna e néptörzseket.
A zsidó nép számára történeti hagyományuk tapasztalatából is nyilvánvalóvá kellett lennie, hogy ha ők kerülnek az erkölcsi romlottságnak hasonló mélységeibe, rajtuk más népek – ugyanennek az Istennek képviseletében – fogják végrehajtani rajtuk az ítéletet. Ez be is következett az asszír és a babiloni fogságok előestéjén, a VIII. és a VII. század meghatározott időszakában, amikor a zsidó nép jelentős részét is ítélet sújtotta illetve fogságba hurcolták el. Ezékiel próféta egyszerű számarányú hasonlatban kapta meg Istentől a babiloni fogság miatti ítélet mértékét: a nép harmadrésze meghalt a káldeusok öldöklése következtében; a nép második harmadrészének fogságba kellett mennie, a Tigris és Eufrátesz vidékére; a népnek csupán írmagja, a harmadik harmad maradhatott az óhazában, keserves körülmények között találván magát.
Az irgalom nem ok a további vétkezéshez
Ha a Biblia minden egyes erre vonatkozó kijelentését összegezzük, azt állapíthatjuk meg, hogy további okai is voltak Isten ítélettel való közbelépésének. Ezek a közbelépések viszonylag ritkának számítanak, hiszen a két kezünk is sok a megszámlálásukhoz, ha a már említett özönvíztől, Sodoma és Gomora elpusztulásán át a kánaáni népek megítélésén keresztül az asszír és a babiloni fogságon túljutva Jeruzsálemnek i. sz. I–II. századi megsemmisítésére gondolunk.
Isten világossá akarta tenni, hogy minden ember iránt kegyelmes, de aki annyira visszaél a kegyelemmel, hogy teljesen menthetetlen állapotba sodorja önmagát, azzal már az Isten sem tud mit kezdeni a maga jót szolgáló terveiben, de felmentést sem tud majd adni neki a végső ítéletben. Istennek jelet kellett hagynia a történelemben arról, hogy sajnálatos módon lesz elveszés, vagy bibliai kifejezéssel élve: kárhozat.
A Biblia legfőbb igéjében is azt olvassuk, hogy "úgy szerette Isten a világot, hogy az egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16).
Jézusnak ebbe a nevezetes megfogalmazásába is belekerült az elveszés szó, mert Isten minden jóra törekvő gondviselése ellenére az ember mégis akkora szabadságot élvez, hogy önmagát is kizárhatja az üdvösségből a maga sorozatos rossz döntései következtében. Nem egy-egy hibáról van tehát szó, hiszen minden ember sok-sok vétket halmoz fel a maga életében, a nemzetek életéről nem is beszélve. Folyamatok, sorozatos hibák, és főleg a Szentlélek által közvetített isteni kérlelés következetes elutasítása vezet a kárhozathoz.
Ezek nagy bibliai igazságok, mégis korunkban oly kevesen veszik komolyan őket, ezért terjedhet az egyetemes üdvösség tana, vagyis az, hogy így vagy úgy Isten majd mindenkit elfogad és végső ítéletében megtalálja a módját a felmentésnek. Dosztojevszkij megrázóan ábrázolja a Bűn és bűnhődésben, a regénynek mindjárt a legelején, hogy Marmeladov, az iszákos családapa, hogyan vizionálja borgőzös állapotában az isteni megbocsátást.
Sok keresztény ehhez hasonlóan képzelődik az isteni irgalomról. Az isteni irgalomnak azonban bőségesen van ereje ahhoz, hogy életünkben kimentsen a rosszból, hiszen ez az irgalom nem arra szolgál, hogy felmentsen akkor is, ha valóságát megérezve fittyet hányunk rá. Isten irgalma a bűnből való kiemelés eszköze és nem a bűnben önmagát megtartani akaró ember igazolása. A bibliai tanítás szerint aki segítségül hívja az Úr nevét, meg fog tartatni.
Aki hiszi, hogy "Krisztusnál van a kegyelem, oda fog folyamodni", ahogy Arany János írja megrázó balladájában, a Szondi két apródjában, az tapasztalni fogja a Megváltó segítségét. Minden istenítélet elbeszélésében feltűnnek ilyen emberek: a nyolcadmagával megmentett Noé, a Sodomából kimenekített Lót és két leánya, Jerikó elesésekor Ráháb és családja, és ahogy Ezékiel könyve 9. fejezetében mind a mai napig érvényes próféciaként olvassuk, senki sem fog elveszni, aki csak "nyög és sóhajtozik a városban található utálatosságok miatt". Pál apostol is az írta a thesszalonikaiaknak, hogy csak azok fognak elveszni "akik nem fogadták be az igazság szeretetét az ő üdvösségükre" (2Thessz 2:10).
Az ítélet mai tanulságai
Istennek tehát ez a néhány történelmi beavatkozása világos tanulsággal kell, hogy szolgáljon a mi számunkra is, akik a leghatalmasabb közbeavatkozás előestéjén élünk. Bibliai próféciák sokasága bizonyítja, hogy az emberi történelem utolsó drámai felvonása zajlik – és nem is mondhatjuk valami megszokott szóhasználattal, hogy "előttünk", hanem inkább "közöttünk". Isten napjainkban is, ahogy egyre közeledik Jézus szabadító közbelépése, megvizsgál mindenkit, hogy kik azok, akik várják és igényelik ezt, és tesznek is azért, hogy mások is megismerhessék ezt a "boldog reménységet". Mert e próféciák messzemenően megvilágítják az ítélet és a szabadítás, az oltalom alá helyezés és az isteni kéz levételének az összefüggéseit, úgyhogy Péter apostol kimondja a második levelében, hogy mindazok menthetetlenek lesznek, akik gúnyolódnak e végső szabadítás és ítélet valósága fölött.
Természetesen az erről szóló alapos tanításnak fel kell hangoznia, mint ahogy napjainkban szinte némaságra van kárhoztatva. Emberek és embercsoportok emberek által hozott és végrehajtott ítéletekben bíznak. Mások elrémülve nézik a körülöttünk egyre zavarosabbá váló világot. Az igazi evangéliumnak úgy kell majd felhangoznia – és ennek ideje rövidesen elérkezik –, mint Noé hirdette krisztusi lelkülettel az ítéletet és az előtte felajánlott kegyelmet, mint ahogy Jeremiás és Ezékiel próféták tették ugyanezt a maguk idejében, vagy Keresztelő János végezte Jézus fellépése előtt közvetlenül. Az ő szavait idézve zárhatjuk le gondolatmenetünket, mely szerint "a fejsze a fák gyökerére vettetett".
Mintegy zárszóként hadd említsünk meg még egy tanulságot. A Bírák könyve első két fejezetéből kitűnik, hogy Izrael népe sem a halálos ítéletre, sem pedig a népek elűzésére vonatkozó isteni utasítást nem hajtotta végre. Ezért maradtak ezek az ellenséges népek "tövisként az oldalukban és tőr gyanánt nékik". A zsidó nép ókori történelmének számtalan borzalma megy vissza erre az engedetlenségre. A végső ítéletbe azonban nem fog ilyen hiba csúszni. A gonoszság fáján nem marad sem gyökér sem ág, amint Malakiásnál olvassuk, s minden rossz végső megsemmisülése után "nem lesz kétszer veszedelem", ahogy Náhum próféta állítja.
