| LEGYŐZHETETLEN |
"Az Úr áldása meggazdagít, és nem jár azzal bánat." (A példabeszédek könyve 10. fejezetének 22. verse)
Amikor Jákób kétségbeesetten megragadta az angyalt, és könnyezve esdekelt, a mennyei követ, hogy próbára tegye Jákób hitét, emlékeztette a vétkére, és igyekezett elmenekülni tőle. De Jákób nem engedte el. Tudta, hogy Isten kegyelmes, és bízott a könyörületében. Hivatkozott a bűnbánatára, és szabadulásért esedezett. Amint felidézte az életét, majdnem kétségbeesett, de szorosan fogta az angyalt, és buzgó, gyötrődő lélekkel kitartóan könyörgött, amíg nem győzött. Ugyanezt fogja Isten népe is átélni a gonoszság hatalmával vívott utolsó küzdelmében. Isten próbára fogja tenni az övéi hitét, állhatatosságát, a szabadító hatalmába vetett bizalmát. Sátán megkísérli megrémíteni őket a sorsuk reménytelenségének gondolatával. Rájuk nehezedik a hibájuk tudata, és megvizsgálva az életüket, teljesen elvész a reményük. De Isten nagy kegyelmére és a saját őszinte bűnbánatukra gondolva, Isten ígéretére hivatkoznak, amelyet Krisztus által a tehetetlen, bűnbánó bűnösök kaptak. A hitük nem lankad, ha az imájukra nem kapnak azonnal választ. Isten erejébe kapaszkodnak, mint Jákób az angyaléba, és ezt mondják. ''Nem bocsátalak el téged, amíg meg nem áldasz engem.'' (Mózes első könyve 32. fejezetének 26. verse) Jákób története mégis azt bizonyítja, hogy Isten nem veti el azokat, akiket bűnre csábítottak, de bűnbánattal visszatértek Istenhez. Jákób alázat, bizalom és hit által győzött ott, ahol a saját erejével küzdve kudarcot vallott. Isten így tanította meg a szolgáját arra, hogy csak az ő hatalma és kegyelme adhatja meg neki azt az áldást, amire sóvárog. Így lesz azokkal is, akik az utolsó napokban élnek. Amikor veszélybe kerülnek, és kétségbeesés tölti el a lelküket, egyedül a Krisztus érdeme általi engesztelésre támaszkodhatnak. Önmagunktól semmit sem tehetünk. Tehetetlenségünkben és érdemtelenségünkben a megfeszített és feltámadt Megváltó érdemében kell bíznunk. Senki sem pusztul el, aki ezt teszi.
|
