| VIHARFELHŐK KÖZELEDTE 1/2. |
| "Ó gyilkos éjjel - a pokol képe! Sejtelmes homály, s a szégyen is fáj. Tragédia, öldöklés fekete éje leplezi a fő bűnt, takarja a szégyent." (Shakespeare) |
A megfélemlítés nagymester - Hámán - egyetlen éjszaka folyamán akarta elpusztítani a zsidókat. Amikor ő, a közvetlenül a király után következő hatalmasság úgy érezte, hogy Márdokeus nem tiszteli, nem imádja őt, haragja nem ismert határokat.
Megsebzett büszkesége az utált zsidó halálát kívánta. Roppant veszélyes a hatalmon lévő erőszakos ember, aki úgy érzi, csorba esett tekintélyén. A méreg gyűlik benne, mint a fertőző fekély, végül a baj gyógyíthatatlanná válik.
Minél többet gondolt Hámán arra, amit a zsidóéről inzultusnak vélt, annál jobban bántotta őt énjének megsértett méltósága. Egy nemesebb lelkű ember bizonyára talált volna magyarázatot Márdokeus viselkedésére, de nem úgy Hámán. Tébolyult bosszúja egy pillanatában megfogadta, hogy az egész gyűlölt faj lakolni fog Márdokeus kendőzetlen tiszteletlenségéért. Ettől a perctől kezdve teljes erejével azon volt,
hogy a zsidókat kiirtsa az egész birodalom területéről.
Hámán hívatta a sorsvetőket. Az ókori emberek általában igen babonásak voltak. Kockát vagy hasonló tárgyakat vetettek, ebben az esetben azért, hogy meghatározzák, melyik lenne a legkedvezőbb nap a gyűlölt zsidók elleni terv végrehajtására. "Amelyik napra a púr - a sors - esik, az lesz a támadás napja" - döntött Hámán, és óvatosan felvetette a kérdést a király előtt is.
"Van egy nép elszórva és elkülönítve országod minden tartományában;
és az ő törvényeik különböznek minden nemzetségtől."
Az agyafúrt cselszövő eddig igazat mondott. A zsidók törvénye a Tízparancsolat volt, ami minden más, ókori vagy mai nemzet törvényétől különbözik, de ami egyben felül is múlja mindazokat, mert a legegyszerűbb, mégis a legátfogóbb rendeleteket tartalmazza. Mivel ezen a ponton igen nehéz lett volna a zsidókat rossz hírbe keverni, Hámán hazugságra kényszerült:
"És a király törvényeit nem teljesíti."
Egészében véve a perzsa törvényeket igazságosnak és jogosnak lehetett mondani. A zsidó foglyokat törvénytiszteletre oktatták vezetőik, tehát igazából nem lehetett volna a birodalmat kormányzó törvények áthágásával vádolni őket. Egyedül akkor ütköztek törvénybe, amikor a törvény a lelkiismeretükkel ellenkező dolgot kívánt tőlük. Ilyen volt pl. az a rendelet, amely előírta, hogy hajoljanak meg Hámán előtt.
Hámán nekilátott, hogy valós vagy koholt vádak alapján a halálos ellenségének tekintett nép ellen hadba szálljon. Hűtlen és a birodalomra veszélyes elemeknek festette le őket. Jobb volna, ha a király megszabadulna tőlük, még mielőtt ők tennék félre az uralkodót. Ekképp érvelt a gátlástalan miniszterelnök, számítva az uralkodó félelmeire. A birodalom egyeseiben máris problémákkal kell küzdeni.
Belső forrongásokkal és külső támadásokkal egyaránt lehet számolni. Hámán elhitette a gondterhelt királlyal és talpnyaló tanácsadóival, hogy komolyan fenyeget annak a veszélye, hogy ez az ellenséges érzelmű, különcködő nép a királlyal szembeni megmozdulásra szervezkedik. Ráadásul Hámán rámutatott arra, hogy a forrongó csőcselék számára milyen alkalmas bűnbak volna a zsidó nép, hiszen kitölthetnék rajtuk a mérgüket. Hámán nagy meggyőző erővel tudott szólni, és a zsidók kiirtására tett javaslatát igen tetszetősnek tüntette fel.
"A királynak bizony nem illik úgy hagyni őket" - fűzte tovább. Érvelését elfogadta a király, így Hámán elkezdte kifejteni gonosz agyából kipattant, gyalázatos tervét. "Ha a királynak tetszik" - mondta hajbókolva -, "írja meg, hogy ők elvesztessenek." Drasztikus javaslat.
A médek és a perzsák nem szoktak ilyen kemény ítéleteket szabni az alávetett népekre. Ám a fortélyos miniszterelnök a rábeszélés érdekében latba vetette minden ügyességét és ékesszólását. Hallgatói pedig készségesen elhitték, hogy minden egyes zsidó áruló gazember. Ha pedig valaki a terv véghezvitelének költségességére utalt volna, Hámán igyekezett finoman elébe menni a dolgoknak a következőképpen:
"Én tízezer tálentom ezüstöt mérek a hivatalnokok kezeibe, hogy a király kincstárába vigyék."
Mai pénzre átszámítva ez az összeg kb. 6,5 millió dollárt tenne ki, ami minden kétséget kizáróan megtérült volna neki a meggyilkolt zsidóktól lefoglalt vagyonból. A trón azonban nem fogadhatott el ilyen nyílt megvesztegetést. Hérodotosz is ír egy esetről, amikor Xerxész kereken visszautasította egyik hivatalnoka hasonló próbálkozását. Mindamellett a király jóváhagyta a népirtó tervet. Hámánt felhatalmazta a király, hogy azt tehet a zsidókkal, amit jónak lát. A királyi aláírás birtokában elkészítette a hivatalos iratokat, majd pedig a király gyűrűjével lepecsételte és a királyi postával szétküldte a hatalmas tartomány mindenébe.
George T. Dickinson: Eszter Királyné c. könyve |
 A király
kegyeltje |
 Viharfelhők közeledte 2/2. |
