| A FORDULAT 1/2. |
| "Vermet ás, jó mélyet, de maga esik a gödörbe, melyet készített. Visszahárul fejére a nyomorúság, erőszakossága saját fejére száll." (Zsoltárok 7:16-17) |
Márdokeus alighanem olyan nyugalommal ébredt, ami csak egy bátor embertől várható el, aki tudatában van annak, hogy sorsa megpecsételődött. Még ha nem is tudott Hámán tervéről, hogy az udvarán felállított bitófára akarja felhúzatni őt, azt mindenesetre tudta, hogy rövidesen el kell vesznie a többi zsidóval együtt.
A két susáni férfi így egészen más hangulatban nézett a beköszöntő nap elé: az egyikre a végzet terhe nehezedett, a másikat az öröm töltötte el, mert leghőbb vágyai beteljesülését remélte.
Csakhogy az események igen különös alakulása folytán történt valami, még mielőtt a sorsdöntő nap pitymallani kezdett volna. A király nem tudott aludni. Nyugtalanul forgolódott ágyában, míg végül elhatározta, felolvastatja a krónikát. Sok más érdekes dolgot választhatott volna, ám ezeket mind mellőzve azt kívánta írnokától, hogy a palota krónikáiból olvasson neki.
Az udvari írnok neki is kezdett az olvasásnak éppen annál a résznél, ahol az állt, hogy Márdokeus bejelentette a két udvarmester összeesküvését. A király felkapta a fejét erre, és tudakozódott: "Micsoda tisztességet és méltóságot adtak azért Márdokeusnak?" Nagy sebbel-lobbal hozzáláttak, hogy kiderítsék, ám a vizsgálat azt mutatta, hogy
a hűséges Márdokeusról teljesen megfeledkeztek.
Az izgatott királyban vegyes érzések kavarogtak: felháborodás, döbbenet és hála. Pontosan erről az emberről feledkeztek meg! Hogyan történhetett? Meg kell jutalmazni a férfiút, aki megmentette a király életét! Ahasvérus eltökélte magában: megköveti Márdokeust a nyilvánvaló figyelmetlenségért és semmibevevésért. Mivel is fejezhetné ki kellőképpen háláját, amit még csak mélyített a múltbeli feledékenység miatti szégyenérzete? Jól átgondolja, és majd reggel dönt.
A főemberek, tanácsadók minden reggel összegyűltek az udvarban királyi audienciára. Ezen a bizonyos reggelen Hámán az első hajnali fénysugárral érkezett, hogy a lista élére kerüljön a neve, és kivégeztethesse Márdokeust, amint csak lehet. Talán Ahasvérusban feltámadt a gondolat: ugyan miért ne hívhatná be legelső látogatóját, hogy megmondja, milyen tisztességben részesítse Márdokeust. Hiszen a korai látogatók mind a király tanácsosai voltak. Tehát, aki legkorábban érkezik - döntött az uralkodó - az határozhatja meg a hűséges Márdokeus jutalmát. Az átlagembernek rendkívül nagy megelégedésére szolgál ez a kiváltság.
"Ki van az udvarban?" - kérdezte a király. "Hámán" - hangzott az őr válasza. Hámán állt az ajtóban a felséges úr kihallgatására várva. "Engedjétek be!" - parancsolta Ahasvérus örömmel, hogy miniszterelnöke nevezheti meg a jutalmat. Úgy érezte, hogy mindig jó javaslatokkal állt elő Hámán, akire ő leginkább támaszkodott, ha tanácsra volt szüksége.
Hámán a király bizalmas barátjához illő öntudattal és határozott önteltséggel lépett be. Mindig a sor elején állt, a király ritkán hagyta sokáig várakozni. Szerencsésnek ígérkezik e nap - gondolta. Alighogy megérkezett, a király máris hívatja.
A formaságokat mellőzve a király azon nyomban feltette Hámánnak a kérdést, ami leginkább foglalkoztatta: "Mit kell cselekedni azzal a férfiúval, akinek a király tisztességet kíván?" - tudakozódott. ámán önelégültségétől elvakultan és legutóbbi diadalai dicsfényében fürdőzve egy pillanatig szándékosan várt, miközben azon tűnődött, amit nyilvánvalóan egyszerű kérdésnek tartott, amire csak egy válasz adható.
"Ugyan kit akarna a király nálam nagyobb kitüntetésben részesítem?" - tetszelgett magában. "Most jött el az én napom!" - mondta magában, miközben lelki szemei előtt már látta is, amint a nem várt, és minden eddigit felülmúló kitüntetésben részesül. Itt a legjobb alkalom, hogy még egy ékkövet illesszen a büszke fején oly méltósággal nyugvó dicskoronára!
George T. Dickinson: Eszter Királyné c. könyve |
 A fordulat 2/2.
|
