ELHAGYTAM A GYÜLEKEZETET, DE VISSZATÉRTEM

Amikor több mint tíz év után elhagytam a gyülekezetet, amelyhez tartoztam, részben megkönnyebbültem. Nem akartam másik gyülekezetbe menni, csak egy kis időt akartam végre magammal tölteni és szerettem volna bizonyos gyülekezetben megélt dolgokat, megtapasztalásokat feldolgozni, elengedni..



Ahogy teltek a hónapok, az egykor kihagyhatatlan gyülekezeti együttléteket felváltották az alkalmankénti gyülekezeti találkozók, ami miatt azonban egyre levertebb és feszültebb lettem. Sokat gondolkodtam azon, hogy egyáltalán nem kellene oda járnom. Nem a hitem volt válságban, hanem egyszerűen csak hiányoltam valamit a gyülekezetben.

A bennem felmerült kérdés pusztán annyi volt, hogy mi a célja a gyülekezetnek és mit tettünk ennek érdekében az elmúlt években. Egy olyan személy, mint én, aki szereti a fejlődést, a gyakorlatias megközelítést, igazi küzdelem volt az érzés, hogy itt mindig, minden ugyanolyan és ugyanaz. Dühített, amikor újra és újra ugyanazokat a dolgokat csináltuk, mégis úgy állítottuk be, mintha valami újat tennénk.

Ráadásul bosszantó volt, hogy teljesen elzárkóztunk attól, hogy kapcsolatba kerüljünk a nem hitben járó személyekkel. Képmutatásnak éreztem mindazt, amit ott hallottam. Azt láttam, hogy csak ítélkezünk, miközben azt hangoztatjuk, hogy nem lenne szabad. Idő- és energiapazarlást, diszkriminációt, egyenlőtlenséget éreztem, ami nagyon lehangolt.

Hat hónappal azután, hogy elhagytam a gyülekezetet, egy rejtélyes betegség miatt kórházba kerültem. Nem voltam életveszélyben, de igen kellemetlenek voltak a tünetek. Távol voltam az otthonomtól, a barátaimtól és a férjem is külföldön volt. Ez volt az első alkalom mióta elhagytam a gyülekezetet, hogy támogatásra vágytam. Kaptam néhány kedves üzenetet és meglátogattak páran, amiért nagyon hálás is voltam, de azt szerettem volna a leginkább, ha az egykori gyülekezet, mint egy család imádkozna értem és támogatna abban, hogy jobban legyek. Akkor és ott rájöttem, hogy valami hiányzik az életemből és ezt az űrt csak az a közösség tudja betölteni.

Hosszú idő után először kezdtem el gondolkodni azon, hogy miért van szükségem a gyülekezetre.

Azzal egyidejűleg, hogy újra vágyódni kezdtem oda, az elvárásaim csökkentek. Mindig is lesznek olyan dolgok, bárhova is megyek, amelyek zavarnak és bosszantanak. Nem fogok egyetérteni minden tanítással vagy a szolgálat minden módjával. Néha talán újra megtapasztalom majd mindazt, amiről fentebb írtam. De az elmúlt időszakban hazugságban éltem.

Vágyakozom és szükségem van arra a közösségre, ahová tartoztam, amely ösztönzött, amelyen keresztül az Úr gondoskodott rólam és ahol megtapasztalhattam az Úr természetfeletti csodáit. Szükségem van azokra az emberekre, akik szeretnek vagy talán kevésbé szeretnek engem. Azokra, akikkel nincs különösebben szoros kapcsolatom vagy másképp látnak dolgokat, de mindegyiküknek megvan a saját története, hogy miért és hogyan került oda. Szükségünk van egymásra, hogy közelebb kerülhessünk Istenhez és segíthessük egymást, amikor hitbéli harcainkat kell megvívnunk.

A kritikus időszakokban ott kell lennünk egymásnak,
hogy támogatást nyújtsunk a másiknak.

Egy egészséges gyülekezet olyan értékes cserépedény, melyhez nincs fogható. Egyedülálló, amelyet szeret az ember és amelyhez örömmel tartozik (még akkor ha, ha nem mindennel ért egyet). Ez egy család: váratlan fordulatokkal, néha feszültséggel és hiányosságokkal. Csakúgy, mint egy családban, dolgozni kell az egységért. Hiszen emberekből áll, minden önzésükkel és összevisszaságukkal együtt. Minden káosz ellenére, egy olyan hely, ahol hitet, reményt kap az ember. Barátokat szerezhetünk úgy, mint sehol máshol és barátai lehetünk olyanoknak, akikkel lehet, hogy egyébként soha nem is találkoztunk volna.

Ami különösen jó, hogy ez egy olyan hely, ahol mindig felrázzák az embert. Kihozza az emberből a legjobbat és megváltoztatja az életét. Magamhoz tértem összetört világomból és végül visszamentem ebbe a csodálatos történekkel megáldott emberekből álló gyülekezetbe. Megláttam az Isten szeretetének mélységét és végtelenségét a kihívások közepette és az Ő gyönyörűséges útjait.

Biztos vagyok benne, hogy legközelebb és újra és újra felhúzom az ébresztőórát, hogy ne maradjak le a gyülekezeti alkalomról.


EZEKET OLVASTAD MÁR?

"Továbbra is dicsérem az urat!"

A tized áldása

10 tanács az önfeláldozó orvostól


Szólj hozzá!