| A HIT ÁLTALI MEGIGAZULÁS MA |
Amikor a keresztények emlékeztetik magukat a hit általi megigazulás bibliai tantételére, mindig megtapasztalják az ébredés, a megújulás és a reformáció csodáját. Ez volt a helyzet akkor is, amikor Luther Márton visszanyúlt Pál apostolig, és ezzel a mindenek felett álló tétellel mozgásba hozta a 16. századi reformációt.
Másrészről viszont, azokban az időszakokban, amikor a keresztények saját teljesítményükre és érdemeikre összpontosítottak, hanyatlás következett be. A Kr. e. 2. században Pál üzenetét a hit általi megigazulásról már nem értették helyesen. A középkorban is kisebbségben voltak a követői, és a reformáció előestéjén az a vélemény volt az uralkodó, hogy "ha az ember megteszi, ami a saját erejéből telik, akkor Isten hozzáadja kegyelmét."
A modern teológiában a megigazulás tanának csupán alárendelt szerepe van. Sokan úgy vélik, ez csak az apostoli időkre vonatkozó vitairat a judaizáló törvényeskedők ellen; hiszen mindössze két páli iratban jelenik meg, és ezért csak másodlagos jelentőségű a megváltásról szóló keresztény tanban. Eltűnőben van ez a tantétel azért is, mert – ahogy mondják – , a történelmi helyzet, amiben Pál megfogalmazta, ma már nem létezik.
A jelenlegi érdektelenség alól talán egy eset kivétel: az ökumenikus egységtörekvések során a keresztények egységének támogatását szolgáló pápai tanács és a Lutheránus Világszövetség egy, a hit általi megigazulásról szóló közös nyilatkozatot mutatott be, amelyet XVI. Benedek pápa mérföldkőnek nevezett a keresztény egység útján. Azóta azonban minden lecsendesedett e dokumentum körül, hiszen a sok elemző szerint csak hasonló szavakkal fejezi ki azt, amit továbbra is különféleképpen gondolnak.
A ma embere – a szekuláris ember –, többnyire nem a kegyelmes Istent keresi, ahogyan Luther tette annak idején, hanem azt kérdezi, létezik-e az Isten egyáltalán. Ha létezik, akkor neki kell igazolnia saját magát a világban tapasztalható összes szenvedésért és gonoszságért. Persze a szekuláris gondolkodású emberek nem agresszív ateisták. Uralkodó magatartásformájuk a gyakorlati ateizmus, ami az a fajta nézet, hogy az egyén nem harcol az Isten ellen, hanem egyszerűen figyelmen kívül hagyja Őt, mert az ember nagyszerűen elvan nélküle is.
Hogyan közelíthetjük meg az ilyen embereket, és ébreszthetünk bennük érdeklődést az evangélium iránt? Legtöbben azt sem tudják, mi az, hogy bűn, azt pedig végképp nem, hogy a bűn elsősorban Isten elleni támadás (Zsolt 51:6–12). Azt sem tudják, hogy a bűnre hogyan lehet bocsánatot kapni (1Jn 2:2), s hogy a teljes élethez hozzátartozik az a békesség (Róm 5:1) és az a reménység (Tit 2:11–14), amit a világban nem találhatunk meg.
Habár az embereknek nincs helyük Isten számára, mégis szenvednek a bűntudattól vízszintes síkon: emberi kapcsolataikban, szociális és politikai jellegű igazságtalanságok miatt, a nemzetek közötti háborúk és a természet rombolása miatt, hiszen mindez létünk alapját fenyegeti. Segíthetünk felismerni azt, hogy az önmagunktól és a környezetünktől való elidegenedés tulajdonképpen életadónktól, a Teremtőnktől való elidegenedés miatt következett be. Az apostol kijelentése világos:
"Nincs, aki megértse, nincs, aki keresse Istent. Mindnyájan elhajlottak, valamennyien haszontalanokká lettek. Nincs, aki jót tegyen, nincs egyetlenegy sem" (Róm 3:11–12)
Tapasztalataink alátámasztják a Szentírás megállapítását:
"Megváltoztathatja-e bőrét a szerecsen és foltjait a párduc?
Így tudtok ti is jót cselekedni, akik megszoktátok a gonoszt." (Jer 13:23)
A probléma nem annyira a körülményekben van, mint inkább magában az emberben, aki nem képes önuralmat gyakorolni, és megoldásokat találni e világ problémáira. Ahogy Jézus mondja, és Pál is megerősíti:
"Mert a szívből származnak gonosz gondolatok" (Mt 15:19), és a bűn szolgái vagyunk (Róm 7.14).
A bűn (egyes számban, mint állapot), azt jelenti, hogy az ember elfordul Istentől, és úgy gondolja, ura a saját életének. Ez a magatartásforma vezet a bűnökhöz (többes számban: a bűnös cselekedetekhez). Mit tehetünk tehát? Az egyetlen megoldás erre a dilemmára a názáreti Jézus, "az egyetlen tökéletes ember", akinek élete, halála és feltámadása biztosítja jelenlegi és jövőbeni megváltásunkat, üdvösségünket. Ő itt élt közöttünk "a világban", de nem volt "e világból" való. Ő az út, vissza az Istenhez, mert mint Isten fia, Ő maga az Isten kinyilatkoztatása.
Ha őszinték vagyunk magunkhoz, rájövünk, hogy a szép,
új világ elérése saját erőnkből pusztán utópia.
A hatalmas technológiai vívmányok ellenére – gondoljunk itt a nukleáris erőművekre, az űrkutatásra, a bitek és byte-ok digitális világára –, ez a tökéletes világ igencsak bizonytalan marad. A bűnösök nem tudnak bűntelent alkotni. Az új ég és új föld, amiben igazság lakik, kizárólag Isten ígérete alapján valósul meg, és Ő adja nekünk; Krisztus követői remélhetik és várhatják eljöttét. Mindez időtlen és nélkülözhetetlen reménységgé teszi a megváltás keresztény tanát az önmagában tehetetlen és reménytelen emberek számára.
Egyedül Krisztusban békélhetünk meg Istennel és egymással; kizárólag az Ő szeretete ad értelmet az életünknek és reménységet egy olyan világban, ahol az igazság uralkodik!
A Hetednapi adventista egyház 2017. őszi imaheti anyagából |
 Isten jellemének a visszatükröződése |
 A nyár, melynek soha vége nem lesz |
Ezeket is ajánljuk
